A temetkezési vállalkozó azt mondta, így szokás. Már ha nem kérünk nyitott koporsós temetést - de persze nem kértünk. Soha nem szeretted, ha fürkész tekintetek irányultak rád, és most sem örülnél, ha így látnának: sápadt, vértelen, koponyára aszott arcbőr, mely könyörtelenül kirajzolja a csontok éles körvonalait, amiket csak itt-ott takar jótékonyan néhány, halálodban is megzabolázhatatlan, a betegséged hetei alatt fodrászt nem látott, durva szálú hajcsomó. A tüdődben, csontjaidban burjánzó, megvadult, falánk sejteket is az utolsó pillanatig titkoltad, előlünk is, inkább előremenekülve a halálba; néha azt érzem, annak sem örülnél, ha bármelyikünk egyáltalán ott lenne a temetéseden.
- Szóval így szokás. - Már ott volt a nyelvem hegyén, hogy talán eltekinthetünk tőle, hogy talán ez is olyasmi, aminek nem feltétlenül örülnél - de elgyávult bennem az ellenvetés. Hogy is merhetnék ellentmondani, én, a zöldfülű, oktondi turista az életvég rituáléinak ismeretlen útvesztőjében, én, aki az imént tett tanúbizonyságot teljes együgyűségéről azzal, hogy fogalma sincs, mi az a rögtakaró és miért kéne nyolcezret fizetni érte; aki hosszú percekig álldogál tétován a faragott fakoporsók gondosan feltornyozott halmai előtt, szegényes esztétikai érzékével képtelenül különbséget tenni a más és más fantázianévre hallgató és eltérő árfekvésű mintadarabok között. Mint bukott diák a pótvizsga időpontját, vettem hát tudomásul, hogy a legkésőbb temetés előtt két nappal el kell juttatnom egy megfelelő méretű és minőségű arcképedet a temetkezési vállalkozónak, hogy a ravatalozóban ki tudják tenni a koporsód mellé (végül a legvilágosabb fából készült, legegyszerűbben díszített darabra esett a választás).
Még ekkor sem tudtam, talán csak sejtettem, milyen megoldhatatlannak tűnő feladat elé állítom magamat. Bennem is van egy zsigeri ellenszenv a fényképezéssel szemben, ha lehet, elmenekülök a felvillanó kamerák elől, és még inkább kíméletlenül konfrontáló, gyakran már-már karikatúrának tetsző termékeik elől. Ennek ellenére minden fontos családi esemény képkockáin felbukkanok, életem egyes szakaszai viszonylag jól dokumentáltak, s valahogy az az érzésem, mintha a saját gyermekem születése óta különösen sok fénykép készült volna rólam is. Ezzel szemben téged mintha szemérmesen került volna a kamera: a családi képeken leginkább hiányoddal képviselteted magad. Az a néhány fénykép, melynek mégis sikerült nyakon csípnie téged - homályos, szemcsés, esetleg fényt kapott. Az arcod szinte soha nem látszik: bemozdulsz a fénykép készültének pillanatában, fejedet lehajtod, elfordítod vagy ég felé emeled. Itt-ott rád találok egy-egy kép hátterében: egy belógú láb, egy ismerős kabátujj.
Ahogy haladok vissza a fényképes családtörténetben, egyre erősödik bennem a gyanú, hogy talán sosem voltál igazán köztünk - mint aki nem-lenni igyekszik... mint aki árnyék.
Régi-régi családi nyaralásoknál tartok már, újjonnan ébredt reménnyel: ezekről a képekről már nem hiányozhatsz, ezek a napok-hetek szép és fontos emlékek voltak számodra is. - Annál jobban elönt a kétségbeesés, amikor felbukkansz egyik-másik fotón: a kamera helyett konokul a távolba bámulsz; egyedül vagy, talán máshol vagy. Mint aki mégsincs ott a képen - nézed a tengert, az erdőt. Bármit, akármit. Valamit, ami nincsen ott. A több száz felvétel között mégis akad néhány, ahol az arcod a kamera felé fordul - s talán ezek a legrosszabbak: keserűség van az arcodon. Mint egy nagytestvér, aki eljátszik ugyan a kisebbel, látszólag részt vesz a játékában, míg vigyáz rá, de már tudja: gyermetegen szánalmas, és fölösleges az egész.
Mire már-már elszántam magam, hogy szembemegyek a temetési hagyományok számomra nehezen kiismerhető szokásjogával, és kiállok amellett, hogy se nyitott koporsó, se fénykép ne legyen - rábukkantam néhány réges-régi felvételre. Némelyikük fekete-fehér, de akad köztük színes is. Nincs belőlük sok, többségük gyenge minőségű, nagyításra alkalmatlan. Egy dolog köti össze őket: a mosolyod. Ezek közül végül kiválasztottam - kiválasztottunk - egyet, mely némi képszerkesztői bravúr segítségével vállalható minőségben volt nagyítható és nyomtatható, és az került ki a ravatalozóban egy állványra. Sötét tónusú kép - rövid, vastag szálú, sötét hajad szinte beleolvad a hátterébe. Nem a kamerába nézel, hanem kissé ferdén mögé, a távolba; szád körül mosoly, arcod fénylik, átszellemült. Harminckét éves vagy a képen, annyi, mint én most. (Pár hónappal meg is előzlek, de talán téged néznének idősebbnek, ha egymás mellé állnánk: én máig nem tudtam levetkőzni valami gyermetegséget, ami minden fényképen ott van az arcomon). Egy kilencéves fiad van - éppen, mint nekem most. És a szemeidben ott van a fény, az a derű, ami után - így utólag értem -, annyit kutattam képek százain át.
Anya, olyan jó lett volna, ha ismerhetlek akkoriban.