Mindennek az az oka, hogy édesanyám nyugdíjba ment.

Miután pedig nyugdíjazását megelőzően vagy 40 évig háziorvosként működött, ez együtt járt egy orvosi rendelő felszámolásával is.

Csuda dolgok akadnak, halmozódnak fel évtizedek alatt egy ilyen helyen! 

Ott van például a faspatula. Vagy nyelvlapoc, az ugye magyarosabb. Őszintén szólva imádtam gyerekként! Mindig sóvárogtam, hátha lenyúlhatnék egyet! - Ha tudtam volna, hogy anyu több száz tételre rúgó készletet őrizget belőle a szekrényében, mert rossznak és balesetveszélyesnek érezvén soha nem használta őket!

Na már most én ezeket a biztos haláltól mentettem meg. Befogadtam mind a 460 db-ot. (Sőt vásároltam is hozzá még...)

És miután gyerekpszichológusként munkaidőm java részében olyan helyiségben működöm, ami finoman szólva is kietlen és ingerszegény, régi vágyamat valóra váltva belefogtam egy babaház elkészítésébe.

Fiam nyilvánvalóan felbuzdult ezen, és aktívan asszisztált. Volt némi egyet nem értésünk annak kapcsán, hogy babaház legyen-e a végeredmény vagy dzseditemplom, de végül ő engedett. És hozta a kreatívabbnál kreatívabb - megvalósíthatatlanabbnál megvalósíthatatlanabb ötleteit! És igényeit, hogy mi minden legyen MÉG a házon/házban. No meg a kritikai észrevételeit ("Anya, ez az asztal nagyon romos, ne haragudj, de ezzel ki fognak nevetni.").

Kooperációnk eredményeként született meg az alábbi nemdzseditemplom, amelynek munkahehelyemre való behurcolásától, bevallom, rossz érzéseim támadnak... de persze el fogom engedni! Csak kicsit még játszunk előbb. :)

És miért Patyomkin-ház? Mikor az egyik werkfotót (pácolatlan zongoráról, csigalépcsőről) feltöltöttem a netre, egy volt osztálytársam gratulált a költözésünkhöz. :D

A bútorok zöme spatulából készült szintén, némi filcanyag, dekorgumi, fagyöngy felhasználásával, a fürdőszoba elemei papírmaséból vannak.