Ceruzacsonkokból korábban készítettem már ezt-azt, de a technika valahogy nem volt az igazi, nem is voltam egészen elégedett az eredménnyel - meg aztán maradt még egy halom fecni-ceruzám, ami újrahasznosításért kiáltott.
A legegyszerűbb egymás mellé ragasztós verzióval kezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy a ragasztópisztoly alkalmatlan ehhez a műfajhoz. Továbbá arra is, hogy kevés a csonkokat egymáshoz ragasztani, feltétlenül szükség van valami alapra.

Így a további szín- és formakísérletek színtelenre száradó folyékony ragasztó, filcalap és ékszerdrót felhasználásával születtek.

A módszer bevált, belendültem. Gondoltam, kombinálom a cerkákat szeletekre vágott fügeággal. Így lett ez az esőfelhős izé.

Fiam eddig szótlanul figyelte az eseményeket, de ezen a ponton bekapcsolódott. A következő lokálpatrióta kreáció teljes egészében az ő ötlete, és bár a kivitelezésemmel nem volt maradéktalanul megelégedve, azért megdicsért. (Azt hiszem, az ötéves fiam kreativitásban már simán lemos a pályáról.)

Ezután következett Smaragdváros, szintén Marci ötlete alapján.

Kétségkívül lendületet adtak az elképzelései - ne tapadjunk hát meg a szín-forma kísérleteknél! Így született a jelnyelvi medál, jelentése: szeretlek. (Marcival mindig így búcsúzunk reggel az oviban.) De rendben, lehet metálvilla is.

Utána szerettem volna valami szettet is készíteni - nyaklánc, fülbevaló -, meg piszkált a napraforgó gondolata is, ez nekem egy fontos növény. Végül napraforgóból egyelőre csak medál lett, viszont piros verziója kiegészült fülbevalóval is - kimondottan egy ruha és egy táska mellé készült kiegészítőnek.

Folyt. minden valószínűség szerint köv.